Az utolsó aratás tipikusan az a könyv, amelyről kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy igazán zseniális és komoly értékkel bír, ugyanakkor mégis nehéz szeretni, mert nagyon súlyos és komor. Ezzel együtt azt gondolom: nem érdemes kihagyni.
A környezet fogja meg az embert leginkább
A regényben némileg A salemi boszorkányok hangulata köszön vissza, megfűszerezve egy csöpp Falu fílinggel (nem csak azért, mert egy faluban játszódik), ugyanakkor mégis rettentően eredeti, amit nehéz is szavakba önteni. Bár a cselekménye is meghatározó, mégis talán az atmoszféra az, ami igazán megfogja az embert. Úgy érezzük, mintha a regény szó szerint ránk telepedne, és nem enged – de valahol nem is bánjuk, mert tudni akarjuk, hogy mi lesz ebből. Aztán fellélegzünk, amikor véget ér.
Nem minden az, aminek látszik…
Egyébként magáról a sztoriról nem lehet pontosan tudni, hogy mikor játszódik, annyi sejthető, hogy a 16-17. század környékén, egy névtelen angol falucskában. Alapvetően az ilyen kis közösségek működésébe enged remek bepillantást, amely koránt sem olyan idilli, mint gondolnánk, és hamar kiderül, hogy amint picit megbolygatják a falu életét, a leggusztustalanabb húzásoktól sem riadnak vissza az emberek. Érdekes megfigyelni, hogy lélektanilag mennyire helyén van a történet: Crace nem akar rajta szépíteni, de feleslegesen hatásvadász elemeket sem alkalmaz, hanem a maga nyers valójában tálalja nekünk a történéseket és emberi reakciókat.
Egy özvegyember vezet minket végig a történeten
Narrátorunk az özvegyember Walter, aki ugyan nem a faluban született, de már hosszú évek óta itt él, látszólag teljesen beilleszkedve. Igen ám, de mint ahogy arra már utaltam, elég csak egy kicsit belepiszkálni a közösség mindennapjaiba, máris kibújik a szög a zsákból, és kiderül, hogy közel sem tekintik a férfit közülük valónak. Innentől kezdve pedig mondhatni kártyavárszerűen kezd minden összeomlani…
Kép: 21.szazadkiado.hu
