Mikor vesztjük el a játék izgalmát? Éppen sorban állok egy nagyáruház pénztáránál. A mögöttem kettővel álló fiatal anyuka csemetéi hangos kuncogással élvezik, ahogy ki és be, nyílik és csukódik az ajtó. Persze lévén, hogy ez nem játék, anyuka jelzi is nekik. Ekkor a kisebbik legény, talán olyan ötéves forma kiszemeli a sorsjegyet árusító, nyugdíjas korú férfit, aki mellett egy húzós kocsi áll s várja a bizonyára éppen hétvégi bevásárlást végző gazdáját.

A kiskocsi kávészem mintás, nagyobb kerekű alkalmatosság.

S míg van generáció, aki szerint igenis ciki a mamatank, vagy nyanyahúzókerekes vagy nem is tudom minek nevezendő „gépjármű”, addig én azok közé tartozom, akik szerint nagyon helyes a világon való tartózkodásuk. Mert nem szakad le az ember válla, nem roppan meg a derék és nem nyúlik földig a kar.

Valljuk be, a vásárlás gyakran egyedül a nők dolga.

De a drágám még ez és az kellene, sőt abból három, de ne feledkezz meg a hétvégi sörről és jön a kánikula nagyobb jégkrém kell mondatok azért elhangzanak a családtagok szájából … szóval jók ezek a kis kerekes bigyók. Hangsúlyozva azt, hogy ma már nagyon divatos, tetszetős a mintázatuk, nekem még a napom is feldobja egy csinos kerekű.

A kislegény hatalmas szemmel kérdi az idősebb bácsitól:

– Tudod mi a jó benne? – s rábök a gurulóskerekűre.
– Nem –  felel szinte megszeppenve.
– Hogy tud menni a hóban és fel tud menni a lépcsőn…

– mondja oly természetességgel, mintha mindennap használná. De lehet, hogy használja is a nagyi, aki éppen ekkor játszik vele, egy bevásárlás után. Igen, inkább örüljünk neki, hiszen még van, ki húzza és van kit segít…

Meg amúgy is, mindennek van jó oldala, még annak is, ami egyik oldalról „ciki”… pedig menő…