Még korán volt, de a nyári nap sugarai már árnyékot láttattak a gesztenyefalomb alatt. Kedvenceim a gesztenyefák… Egy anyuka és csöppnyi leánykája. A kicsit karjaiban fogva vitte. Fehér kis fodros sapkát viselt, rózsaszín póló és hozzáillő, apró mintás babarózsa színű kisnadrág, kényelmes topánkával.
Feje befúródott az otthont jelentő nő nyakába.
Aludt. A lépés ritmusa mozgatta törékeny, vékonyka kis testét… – Mindjárt odaérünk a pajtásokhoz – mondta az anyuka, így ébresztgetve alvó csemetéjét. Nem felelt. Sőt talán még jobban elbújt. Kettős alakjukba belezsúfolódott az egész világ… Hányszor visz bennünket a sors, mennyiszer próbál ébresztgetni, hányszor simogatja meg a vállunkat és vajon hányszor rúg belénk 56-os tornacsukájával? Miközben megyünk mi is. Olykor magunktól, olykor mások által.
S persze senki sem garantálja, hogy felnőttkorban is ott van a karon ülő, biztonságos lehetősége…
De menni kell. Mert ez az élet rendje. Néha találunk egy puha nyakgödröt, melyben megpihenhetünk, s megint máskor kicsit legurulunk a vállról és felébredünk… hogy aztán megtaláljuk mi is a nekünk való pajtásokat… ott a gesztenyefák árnyékában…
