Nézegetem a fotókat. Összejövetelek. AZ arcok ugyanazok, időről időre. Egy két fiatalabb, de inkább a közép és idősebb korosztály tagjai. Azok, akiket nem érintett meg annyira a virtuális élet gyönyöre. A kezekben előhívott – olykor fekete fehér – fotók, egy egy elérzékenyült mosoly. A bográcsban rotyog a pörkölt, az asztal telis tele földi jóval. Városrészek, közös hobbit űzők, horgászok vagy éppen egy tágasabb baráti kör tagjai. Akik alkalmanként összejönnek. Csak úgy… s ezen van a hangsúly.
Csak úgy, mert egyszerűen jól érzik magukat, nevetnek hangosan vagy éppen kiöntik a szívüket a másiknak.
Nem kell jeles nap, elég a szürkéből egy. Közösséget alkotnak. Nem nagyot, éppen akkorát, hogy mindenki ismerje a másikat. Mert néha – illetve mindig – itt sem a mennyiség a fontos… a jókedv pedig kell. Meg a pillanatok is.
Hogy ha olykor sötétebbre fordul a világ és éppen elszigetel bennünket, hát legyen miből merítkezni…
néha kell a kikapcs gomb… azt hiszem…
