Szeretem a mosolyát. Az a szép fajta. Olyan, amit ha meglát az ember, egyszerűen az ő ajka is mosolyogni kezd. Mert belülről jövő, hangtalanul kacagó. Erre mondják, hogy az a bájosan gyermeki. Most tanítja a sors. S talán még ő sem tudja mire. Az elengedésre, a feldolgozásra, az elfogadásra, de lehet a hallgatásra, a csendességre. Láttam szemében valahol a kezdet közepén van. Amikor még tombolna, de nem lehet. Amikor tanítana, de nem akarják. Amikor féltene, de eltolják. Amikor ott lenne, ahol most más van…
mosolya most is ott volt, de szemében a lélekfájdalma locsolt könnyeket.
Tudja, hogy erősnek kell lennie, s talán az is. Mert nincs is más választása. Se neki, se másnak… az élet ezt rendelte… „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál…” ezt élheti át akkor, amikor az első napsugár megsimogatja reggel az arcát és akkor is, amikor a Hold fénye még látja, hogy nyugtalanul pihen. S a bántó közhelyek: az idő majd mindent… nem, nem old meg. De kétségtelenül megtanít együtt élni a helyzetekkel, alkalmazkodni a változásokhoz, elfogadni a most még kegyetlenül nehezet.
S talán így van rendjén… mert a holnap hozhat még nagyobb bánatot.
De inkább adjunk arra lehetőséget a sorsnak, hogy édes illatú rózsaszín megnyugvással érkezik…
