A csend egy nagyon érdekes valami. Sokoldalú. Lehet szomorúan magányos vagy éppen feszült, szinte felrobbanó. A csend lehet sötét és vibrálhat a legcsodásabb rózsaszínben. A csendet szeretni kell. Tudom fura, de mégis. Megtanítja a lelked simogatását, a hallgatás szépségének megélését. Amikor kikapcsol a most és itt, s átvált az időtelen síkra, mely magához ölel. A csend láttat. Sokkal jobban, mint hiszed. Hányszor ültél a barátaiddal és néztétek a hullámzó Balatont, hányszor álltál a szakadó esőben és adtad át magadat a megsemmisülésnek, vajon hányszor álltál a legkedvesebb személyek sírja mellett csendben, miközben beszéltél hozzájuk… S hányszor sírtál befelé, némán tűrve és hallgatva…
A puha pihe tapintatú, mályva színű behízelgő vagy a sötétlila, mérges és haragos képét feléd tartva. A csend ha körülölel, más nem fér hozzád. Megvéd és eltakar. A világ zajától. Vagy éppen ellenkezőleg káoszt okoz a fejedbe és belesajdul a szíved. A feszült és félelemmel teli órákban. S ha a végéhez közeledik az emberi lét – képzelem tovább az időt – színe elsimul, mély és összemosódott lesz magunk körül… a csend…
