Reggeli séta. Úgy tűnik mostanában ez a 42 perc láttatja a legtöbbet a világból. Vagy nekem ez az az idő, amikor a legintenzívebben élem meg a „világ zajait”. Már nem voltam messze az irodától, abszolút a belváros, a fő utca jobb oldalán… a megszokott helyen, a fal mellett. Gondolom a lépésem is ritmusos, ahogy éppen a dallam kiadja. Már csak azért is tudom, mert amikor melankolikus nóták sorozata megy, valahogy mindig lassabb a haladás… én is meg szoktam nézni a kirakatokat. Van, ami kifejezetten kellemes a szemnek. Közeledtem a lámpához, addig még tudom, hogy szemügyre veszek pár fülbevalót, medált… hiszen ezen kirakatok sora következik.
Ott állt a kirakat ablaka előtt. Az orrával talán hozzá is ért. Nem tudom, talán a vágyódás került így közelebb az érzéshez… hogy az övé.
A ruházata inkább idős férfiruha volt. Egy se színű, barna és szürke közötti, alkatára bő nadrág és hozzá szabását tekintve munkás kabát. Összehúzva egy madzagszerű övvel. Ez a rögtönzött övecske láttatta amúgy karcsú alakját, nőies csípőjét. A haja kicsit kócos volt, fésűt ritkán s talán oly régen látott. A fénye már nyomokban sem mutatta magát…
a kép szürreális, fájdalmasan gyönyörű…
ha értitek mire gondolok… a vágyódás kézzelfogható érzése… szívem szerint kivettem volna a láthatóan otthontalan asszony előtt biggyeszkedő medálokat és adtam volna neki egytől egyig… szerette volna… elmentem mellette… s újra megfogalmazódik bennem, hogy köszönöm sorsom írójának az életet, amit nekem kanyarintott… s Te, aki most olvasol, néha tedd fel a kérdést magadnak: vajon kell-e a következő tűsarkú csak azért mert egy leheletnyivel élénkebb a színe, mint az előzőnek? Kell a következő hátizsák csak azért, mert nem egy hanem két zseb van rajta? S tudok-e választani a töménytelen mennyiségű bizsuból, vagy nekem soha sincs ami éppen kellene… s persze azt is tudom, valahol mindenki a saját sorsának megélője és alakítója…
