A két település mérete egészen eltérő. A megye is távol esik egymástól. Ami közös, a nyár, a vakáció. A keressünk értelmes időtöltést. Mindketten fiúk voltak. Kamaszok. Az a kifelé vagány legény típusúak. Pontosabban csak az egyik. Beszélgettünk. Az első egy két mondat, egy egy elejtett újra élt bántás a közösségtől hamar felfestette előttem a gyerekszobákat. Kaptak az élettől szépen. Nem keveset.
Mindketten amolyan csúfolni jó tagjai voltak az osztálynak.
Ma már nem szégyellik bevallani, de akkor ez nyilván nem így volt. Beszélnek róla, újra és újra. Megéneklik a kitörölhetetlent és fotóval láttatják a továbblépést. Belekapaszkodtak a művészet lelket gyógyító karjába. Mindkettőben közös a cél, az ÉLET. Így csupa nagy betűvel.
Elismerésre vágynak, arra, hogy valaki büszke legyen rájuk.
Egyikőjük példaképe egy küzdő fiatalember, aki hitet vitt szomorú napjaiba. Másikójuk az édesapjáról beszélt a maga választékosan halk szavaival. Van elképzelésük, van hitük és van alázatuk. Hiszem, hogy menni fog nekik. S az én szemembe ők igazi küzdők, ők az igazi példaképek. Ilyeneket látva viselem talán még érzékenyebben a nagy képű senkiket, az önmaguk királyát… mert mint mondják, nekik a készletből csak az arc van… jó nagy és kerek…
de Istennek hála a sors valamiért küld elém időről időre kitartókat, megbántottakat, küzdőket… talán, hogy mindig lássam a különbséget… s talán, hogy mindig tudjam, mi a követendő… számomra…
