Szekszárd újvárosi városrészén, a „Parásztai-járásban” amolyan ismeretlen ismerős. Egy kutya, szinte mindenki ismeri, miközben nevét talán senki sem tudja.
Ha reggel arra jársz, őrhelyén mozdulatlanul, szinte pimaszul lazán néz végig rajtad. Amolyan „jó reggelt, jó utat” hallasz ki belőle, miközben tekintete azt sugallja, örülök, hogy újra látlak.
Délután már nem lehet látni. Valahol bevackol, vagy gazdával morgolódik esetleg keresi a betevő falatot. Akkor hiányzik is a parásztaiaknak. Majd miután a Nap újra megvillatja sugarait, ül a megszokott helyén. Biztos ponttá vált hosszú ideje. Kora már érettebb lehet, mozgása erre utal.
Hogy vár-e valakire? Nem tudom…
De akkor egy sztori a nagyvilágból!
Hacsikó, a japán akita története sokak számára lehet ismerős. A kutya, aki 9 évig várt gazdájára, a hűség jelképe lett világszerte. A név hallatán ugyanarra gondolnak az emberek. Az ebre, aki egy vasútállomáson várta gazdáját kilenc évig.
A Hacsikó szó mára egy fogalom, azt a megingathatatlan bizalmat, hűséget és szeretetet jelenti, ami csak egy kutya és egy ember között jöhet létre.
1925. május 21-én nem érkezett meg Hacsihoz szeretett gazdája. Hiába várta türelmesen az állomáson pontban három órakor, nem akart jönni. A férfi munka közben agyvérzést kapott és meghalt. Soha többé nem térhetett vissza hűséges barátjához.
