Ritkán beszél az ember a terveiről. Vagy, hogy ha kívánna, mit kívánna. Hogy miért? Mert az amolyan kislányosnak tűnő…Illetve inkább királylányos. Mert anno az oviban, amikor az oldaladra fordultál, na akkor kezdtél el álmodozni… a kivel, a hol és a mikor és hogyan… Láttam magam előtt a házamat, aminek ablakában ott volt a tűzpiros virág, még akkor is, ha azt sem tudtam, mi az a muskátli. Csaholt egy kicsi kutya. Nálam csobogott a patak és mindig volt piros pettyes gomba a fa tövében… nem a bolond fajtából, hanem a bohókásból. S mindig hegyeket láttam, mik egymás ölelésében végződtek. A tetejét hó borította… mindez az élet nagy dolgait érintve. S persze csupa rózsaszínben látva.
Aztán az álmodozás vagy beteljesült, vagy szépen magadban tovább szövögeted.
Csak most már a realitás, az elérhető álmok kergetik inkább egymást. Persze azért ott legbelül mindig vannak a picit elérhetetlenebbnek tűnők is. De legyenek csak. Kell a motiváció. Ezek a gondolatok voltak bennem, miközben most már 47 évesen fordultam az oldalamra, hogy a Hold fénye őrizze álmom…
S hogy mit kívánnék?
Ebben a korban már nem változik az ember lánya. Az imádott szürke hétköznapjaimat. Mert abban nincs fekete… Igen. Azokat. Amikor a rutin ad egyfajta biztonságot, a körülötted lévő személyekkel együtt. Nem bántva. Elfogadva. Megértve. Tisztelve. Értékként. Mert a szürke lehet szép…nekem…
