Egy ideje már megfigyeltem, manapság több az Apuka az óvodák, bölcsődék előtt, mint az Anyuka. Valahogy e felé tolódott a világ. Az okát is nyilván meg lehet fejteni, de ezen annyit még nem gondolkodtam. A férfi koromfekete színű munkás kantáros nadrágban volt, alatta ugyanilyen mély sötét , láthatóan kényelmes viseletű pulóver. S még kicsit tartotta magát az éjszakai hűvös, így öltözetét megspékelte koromfekete munkáskabáttal. Az alakja tekintélyt parancsoló volt. Közel a 195 centihez, terebélyes pocakkal vette körbe magát elölnézetben és a háta sem volt keskeny vágású. Inkább amolyan mindent elbíróan széles. Az ovi ajtóból éppen megfordult és indult el. Méretes munkavédelmis bakancsa éppen ránehezült a járdára, amikor odaértem mellé. Arcán már a napi gondok. Vagy a káoszos nap előtti "gondolatok összefésülése" látszott. Ezt csak ő tudja.
– Apuka, egy pillanatra legyen kedves…
Ennyit szólt a bokrok mögül az óvó néni vagy dadus, nem ismerem így se fel, se le minősíteni nincs illdomásom. Apuka szinte a levegőben megállt. Arcán láthatóan bekapcsolt az ösztönös szinte védekező valami, amit kiskorunkban akasztunk a hátunkra, s reagálunk, ha éppen szólítanak bennünket. Apuka megfordult. Majd látom az ajtó nyílik és egy hatalmas szőke copfokkal bíró apró lányka szaladt ki rajta. Még egyszer átölelte az ő Apukáját. A korom fekete ruha pirossal keveredett. A kicsi lány élénk színű pulóvere szinte beleolvadt a komor sötétbe. Jól megszorongatták egymást.
