Nem mondom, hogy hosszú volt az éjszaka. Illetve annyi, amennyit ránk mér a sors. Mire mindennel végeztem, mivel végeznem kellett, elhagyta a kismutató az éjfélt. S a szokásos 5.52-kor szól először a telefon ébresztője. Majd 5.58-kor. Szeretem a páros számokat. A kettő közötti hat perc pedig a lehető legédesebb a világon. De ezt csak az tudja, aki olyan, mint én. Átéli, megéli, szereti…
Szokásos reggeli negyven perc séta.
S a hozzá társuló zenehallgatás, amolyan énidő, hiszen annak élem meg. Meg aztán kell is az egyedül átgondol, átrág, átalakít, fejben tart… stb. S miközben egykori kedvenc dalomat dúdolom, talán még hangosan is… kezdenek tornyosulni a képzelet felhői. Hogy mikor és hogyan, de inkább a mikor. Mert mostanában a napi 24 bizony olyan, mintha elloptak volna belőle. Vagy én csinálok valamit máshogy… de hamar eljön az éjfél… szóval kerestem az ellopható perceket, toligáltam innen oda, onnan ide és még tovább. Hogy mindenre jusson elég…
Belváros… a fotocellás ajtó kinyílt a jobbomon. Először a megállítótábla jött elő és tudtam keresztezi utam, vagyis lassabbra vettem a reggeli tempót. Majd egy nő. Piros pólóban.
Arcán fáradt, de gyönyörű mosoly.
Fején… fején egy lágy tapintású, virág mintával bíró kendő. Fejre simulósra megkötve, hogy ne kandikáljanak ki a tincsek… közelebb értem… fejbőre most érzékeny lehet, nőiessége valahol … a kendő pedig a fájdalmat és a harcot jelenti… most már láttam… fejbeütött a rideg valóság… mentem tovább… a kép szürreális… de egy pillanatra némán sikoltott…
s most már tudom, jogom van hallgatni… ha éppen kevés a 24 óra…
