Az élet, mint egy hullámvasút… mondták mindig a nagy öregek. Persze kislányként ez nagyon izgalmas mókának tűnt és amúgy is, csupa játszótérnek látszott a világ. Aztán az ember kezd rájönni a közhelyek igazságára. Mert lehetünk flegmák a közhelyeket illetően, azért mégis van bennük valami. Ami ha nehezebbé válik a világ, segít tova lendülni. Még akkor is, ha olykor üres frázis… mégis…
Egyszer erősek vagyunk, egyszer akkorát esik a lelkünk, hogy nagyítóval sem találjuk a földön, hogy felrázzuk és adjunk neki új utat.
Sokszor úgy ébredünk, belénk többet nem rúghat az élet, majd jön egy hányaveti módon nekünk szánt fél mondat, s máris visszaesünk a pusztulatba. Ott is sírunk, ahol senki sem látja… sőt… szinte csak ott… s lám megint egy közhely. Persze mindenki megtalálja élete során azokat a "technikákat", mi segíti megmenteni belső békéjét, a túlélés lehetőségét. S akkor ki merem mondani, még akkor is, ha első olvasatra furának, talán nagyon keménynek tűnik… de az ember önző léte mivoltát is felhasználja arra, hogy éljen tovább. Mert ha olvas egy történetet, lát egy meggyötört arcot…
talán rájön, hogy mindig lehetne rosszabb…
mert a világ egy pontján egy anya sír gyermeke fejfájába kapaszkodva, egy másik pontján most engedte el a szülő gyermeke kezét örökre és megint máshol valaki küzd a holnapért… hát nézz bele a tükörbe. Mert Te, ott… túléled… s ha kell, hát holnap is nézz bele… míg újra látod a színeket…
