Az emberiség egyik legnehezebb „dolga” felfogni az elmúlás, a megöregedés miértjét. Megérteni, hogy ami elkezdődik az egyszer véget fog érni. Szerethetővé élni a ráncainkat, huncut játékként felfogni a kezdő kézremegést vagy éppen bohókásnak érezni az elfelejtett fontosat. Lustaságként álcázni a fáradtságot vagy éppen kétpálcásnak nevezni a kivehető fogsort.
Nem könnyű. Mint ahogy semmi sem…
De az élet ma már sokkal inkább olyanná vált, mint maga a dallamok. Ha keresünk egy néhány évtizedes zenei slágert, ma már szinte mosolygunk annak melankolikus, szinte lágyan hullámzó lassúságán. S ha bekapcsoljuk a mai ritmusokat, előbb üti a dobot a lábunk, mint hogy elkezdenénk álmodozni a lelkünk legmélyén… Változott, a ritmus, az élet, a minden…Gyorsabb lett, felszínesebb, sokkal inkább kézzel fogható. Kicsit eltűnt a rózsaszín… de csak kicsit persze… Hallgattam a tévét, miközben szokásos esti „hírkeresősdit” játszottam. A film már futott néhányszor és meg is élt jó néhány évet. Látni nem láttam, de a hangok ezt sugallták, no és a ritmus. A lassabb. Amit én szeretek… S mondom mindig, megtalál, aminek meg kell találnia. Így is volt…
– Előbb utóbb mind megöregszünk… – mondta a film egyik főszereplője,
– Nem! Csak a szerencsések…
Hirtelen mentem volna tovább, de valamiért megállított ez az oly apró kis párbeszéd. Belegondoltam. Hát nincs igaza?
