A fagyöngy az ünnepi időszak egyik legismertebb, mégis sokszor félreértett jelképe.
Leginkább karácsonyhoz kötjük, de hagyományai nem állnak meg december 24–26. között: sok helyen egészen szilveszterig, sőt Vízkeresztig is része marad az ünnepi díszítésnek – és a hozzá kapcsolódó jelentéseknek.
A fagyöngy már az ókorban is szent növénynek számított. Mivel nem a földből nő, hanem fák ágain él meg, a régi hitvilágban az ég és a föld közti kapcsolat szimbóluma volt.
Védelmet, szerencsét, termékenységet és békét tulajdonítottak neki, ezért gyakran függesztették bejáratok fölé vagy a ház központi helyére az ünnepek idején.
A legismertebb fagyöngyhagyomány az angolszász kultúrkörből származik: aki fagyöngy alatt találkozik, csók jár neki. Ez eredetileg nem feltétlenül romantikus gesztus volt, hanem a kibékülés, jóindulat és összetartozás jele.
Sokan nem tudják, de ez a szokás nem csak karácsonyra érvényes. A fagyöngyöt sok helyen újévig a helyén hagyják, így szilveszterkor is „érvényes” a csók – sőt, ilyenkor már az új kezdet, az előttünk álló év szerencséje és szeretete kerül előtérbe.
Magyarországon a fagyöngy főként a 19–20. században terjedt el, elsősorban dekorációként és jelképként.
Nálunk kevésbé kötődik szigorú szokásokhoz, inkább a:
szeretet
családi béke
jókívánság
szerencse szimbóluma.
Sok háztartásban Vízkeresztig marad fenn, így szilveszterkor sem számít „későinek”.
Ha valaki karácsonykor lemaradt a fagyöngy alatti csókról, a hagyomány szerint szilveszter még ad egy esélyt.
Ma már a fagyöngy inkább meghívás, mint szabály: közeledésre, játékosságra, egy mosolyra vagy épp arra az egy csókra, amely egy új évet indít el más hangulatban.
A fagyöngy így válik az ünnepi időszak csendes kísérőjévé – karácsonytól az év utolsó pillanatáig, emlékeztetve arra, hogy az ünnepek lényege a kapcsolódás.
