Mellettem ült. 11 éves kissrác. Szeme még tiszta a világtól, haja a klasszikus kisfiús forma.
– Miért néptáncolsz?
A kérdés egyszerű, a válasz azt gondoltam talán kissé kurta lesz. De nem. A vézna kisember szeme oly hirtelen és erővel kezdett csillogni, mintha legalább álmai kisautóját pillantotta volna meg.
"Mert az APUKÁM is táncolt"
– válaszolta olyan érzelmes mosollyal és bájjal, hogy bevallom szem nem maradt szárazon.
"A fellépés előtt mindig kilesek a függöny mögül, s megvárom, míg rám mosolyog …"
folytatta olyan természetességgel, mintha háta mögött évtizedes tapasztalatok lennének.
Abban a pillanatban kicsinek éreztem magam. Itt van egy kisember olyan hittel és büszkeséggel, oly imádattal, ami keveseknek adatik meg. Az ő APUKÁJA, csupa nagybetűvel.
S lévén, hogy Isten nemes egyszerűséggel gazdagon megáldott képzelőerővel, már látom a következő képet… na jó, a sokkal következőt. Egy sudár legény, aki minden egyes táncos mozdulatával az édesapjának állít emléket.
S hogy jó e a rajongás ily magas foka? Nézőpont kérdése… De igen. Ő hisz és felnéz, ő példát követ és át fogja adni. Mert neki van egy csupa nagybetűs apukája.
