Mikor vesztjük el a játék izgalmát? Éppen sorban állok egy nagyáruház pénztáránál. A mögöttem kettővel álló fiatal anyuka csemetéi hangos kuncogással élvezik, ahogy ki és be, nyílik és csukódik az ajtó. Persze lévén, hogy ez nem játék, anyuka jelzi is nekik. Ekkor a kisebbik legény, talán olyan ötéves forma kiszemeli a sorsjegyet árusító, nyugdíjas korú férfit, aki mellett egy húzós kocsi áll s várja a bizonyára éppen hétvégi bevásárlást végző gazdáját.
A kiskocsi kávészem mintás, nagyobb kerekű alkalmatosság.
S míg van generáció, aki szerint igenis ciki a mamatank, vagy nyanyahúzókerekes vagy nem is tudom minek nevezendő „gépjármű”, addig én azok közé tartozom, akik szerint nagyon helyes a világon való tartózkodásuk. Mert nem szakad le az ember válla, nem roppan meg a derék és nem nyúlik földig a kar.
Valljuk be, a vásárlás gyakran egyedül a nők dolga.
De a drágám még ez és az kellene, sőt abból három, de ne feledkezz meg a hétvégi sörről és jön a kánikula nagyobb jégkrém kell mondatok azért elhangzanak a családtagok szájából … szóval jók ezek a kis kerekes bigyók. Hangsúlyozva azt, hogy ma már nagyon divatos, tetszetős a mintázatuk, nekem még a napom is feldobja egy csinos kerekű.
A kislegény hatalmas szemmel kérdi az idősebb bácsitól:
– Tudod mi a jó benne? – s rábök a gurulóskerekűre.
– Nem – felel szinte megszeppenve.
– Hogy tud menni a hóban és fel tud menni a lépcsőn…
– mondja oly természetességgel, mintha mindennap használná. De lehet, hogy használja is a nagyi, aki éppen ekkor játszik vele, egy bevásárlás után. Igen, inkább örüljünk neki, hiszen még van, ki húzza és van kit segít…
