A napokban hunyt el. Hirtelen. Nem volt fiatal, de kaphatott volna még a sorstól pár napsütéses nyarat. Gyakran sétálok a kis tanyája előtt. Hófehér fal, zöld ajtó és ablakkeret. Amolyan klasszikus. Nem nagy. Mondhatni arra elég, hogy eltegye munka után a kapát és behúzódjon, ha éppen fejére esne az eső. Vagy megpihenjen a kánikula alatt a hűs árnyékban. Arra pont elég. Előtte egy fából megálmodott kis pad, asztallal. Egyszerű. Minden ugyanúgy van. Semmi jelét nem mutatja a változásnak. A minap megint arra jártam. Szürreális volt az érzés. Az almafán a gyümölcsök szinte percek múltán lehullottak, várták a kezet, de még nem szedték le őket. A fű itt ott megnőtt, de tartja magát még a legutóbbi nyíráshoz. A padon semmi, arra vár, hogy érett korú gazdája azon pihen majd permetezés után.
Semmi jele a változásnak… hogy nincs. S hogy már nem is lesz.
Megfoghatatlan az elmúlás ilyenkor. Hiszen várod a katartikus valamit, hogy meghasad a Föld nélküle. Pedig nem. Aki nem ismerte, azt sem tudja, hogy eltávozott. Aki ismerte minden nappal közelebb lesz az elfogadhatatlan feldolgozásához. Én meg csak sétáltam a kesze kusza gondolataimmal. Hogy már ő is egy megsárgult fotón lesz látható, amint ott ül a tanyácska előtti padon…talán éppen „igyál egy pálinkát szomszédot” kiáltva valamelyik arra közlekedőnek. Miközben a világ még csak nem is lassul a maga forgásában… Mondom, érdekes érzés. Hogy megszakad egy élet és minden ugyanúgy megy tovább…
pedig minden nappal egyre kevesebben ülünk a kis egyszerű fapadon…
