Azt mondják egy idő után a kutya hasonlít a gazdájára. Meg azt is mondják, hogy a gazda hasonlít a kutyájára. Amolyan csuka fogta róka szituáció. Hiszem, hogy állatot azért ad mellénk a sors, hogy tanítson minket… engem is tanított, holott azt gondoltam nekem erre se időm, se energiám, se ..se …se. Aztán persze igen.
A Wesselényi utca felé sétáltam, manapság egyre több az utcán sétáló kutyás. Vagy csak nekem tűnik többnek. Lehet a vicc hatott rám. Hogy ma mindenkinek lett kutyája, mert azt sétáltatja az egész lakótelep… persze egy ideig izgalmas lehet. Még a kutyának is… szóval sétáltam.
A férfi talán ötven felé fordult, arca komor volt, ki merem jelenteni, hogy számomra félelmetes. Szigorú, húzott vagy inkább ráncolt szemekkel. Világos nappal sem vált a barátommá… kezében póráz, mindkét vége a markában. Kutya nem csaholt egyik végén sem… merthogy aranybarna színű vizslája előtte ugrándozott. Láttam már vidám, vidámabb kutyát, de ilyet még nem. A kajla fülű, nyurgalábú – szerintem anyja kenguru – úgy ugrándozott, mintha éppen cirkuszi fellépést produkálna. A botot egekig "dobva" szaladt utána. Nyurga lábai szinte össze vissza kalimpáltak a levegőben.
Még a neve is Boldogság lehetett…
Nagyon jó volt látni vidámságát… a gazdi ennek szöges ellentéte. Valószínű éppen ezért kapta ezt az "ugrómókust", hogy tanítsa valamire… hogy tanítsa élni… s ha a férfi komorsága mögött fájdalom leledzik, hát adjon neki erőt… mert ő képes… ő olyan… nekem kellenek az ilyen pillanatok…
