Az ember általában mindig megfelel valakinek. Vagy valaminek. A kor elvárásainak, a körülöttük élők elvárásainak. Önmaga elvárásainak. Szinte mindig és mindenkor. Talán éppen ezért szeretné olykor csak lógatni a lábát a világ végén és akkor felkelni onnan, ha ő akarja. Szeretne elmenni csak úgy, mert kedve van hozzá és nem kell magyarázkodni a miértekről. Szeretné becsukni egy pillanatot a hétköznapokat és bolyongani csak úgy kedvére.
Akkor és arrafelé kanyarodva, amelyre akkor és éppen ott vágyik. Kikérni egy kávét fagyival és órákat nézelődni a főutcán.
Nem sietni sehova. De valljuk be ez azért nem így működik általában. S olykor bosszantó a magyarázkodás, a nem tudom miért is kicsikart lelkiismeretfurdalás, hiszen mindig, mindenkinek nem lehet megfelelni. S talán nem is kell. De a világ ezt sujkolta belénk azóta, hogy a mamut megkergette az első barlanglakót. Azt hiszem. Aztán elém hoz a sors egy szeretett személyt, aki – mondhatnánk könnyebb helyzetben van, pedig ő van a legnehezebbe – egyre kevesebb embernek tartozik megfeleléssel.
Pedig biztos vagyok, hogy neki is néha nyűg volt…
s most, hogy már nincs kinek megmutatni a legjobb formáját, már máshogy lát mindent. Már inkább magyarázkodna, ha kimarad egy éjszaka és inkább hallgatná a sértődött megjegyzést ha más programot szervez magának, mint amit szánnak neki… de vannak megfordíthatatlan dolgok… míg világ a világ…
