Ott voltam, amikor megszületett. Egy élőlény. Egy kis állatka a maga nemes tisztaságával. Körülálltuk. Mindenki, aki vele él. Ember, állat, természet vette körbe. A csodát. A pillanatot átélve, amikor ráeszmélt a tavaszi szellő ízére, amikor először pillantotta meg a zöld füvet az itt-ott kikandikáló sárga bóbitázó nárciszt, a cicák pajkos játékát. Szép volt. Megható. S mily közel van egymáshoz a születés és az elmúlás.
Az élet és a halál.
Mennyi hasonlóságot rejt magában a boldogság és a fájdalom. S hol van közben az élet? Miközben a két véglet összehozza az embereket, a közte lévő idő mily természetessé válik. Természetes, hogy van melletted valaki, hogy ha elmegy az egyik, jön a másik, hogy a család nem mindig szent és sérthetetlen… Csak az elején és a majdani végén. Hiszen amikor megszülettél, körbevettek, rólad beszéltek, hozzád szóltak, neked nevettek. Te voltál a minden. S ha lehunyod a szemed örökre, újra körülállnak, újra neked szólnak, újra Te leszel a csoda és a miért.
De ne hagyd elveszni a közte lévő időt.
Mert a két vég oly hamar közeledik egymáshoz. Ne legyen természetes, aki van, és ne legyél szomorú, azért ami nincs. Éld meg a csodát minden nap. Eszmélj rá a sok gyönyörű pillanatra, szeress úgy, mintha csak egy napod maradna, légy olyan, hogy büszke légy magadra. Ne engedd, hogy akik az elején körbevettek csak egy lépést is hátráljanak… Vigyázz rájuk. Amíg megteheted. Amíg teljes a kör. A Te köröd…
fotó:pixabay
