Szőke, mindig mosolygó fiatal nő. Már csak azért is fiatal, mert hasonló évgyűrűk vannak mögöttünk, amolyan negyven pluszos. Megviselte az élet. Sőt ott is belecsavart, ahol nem számított rá. Saját egészségügyi problémái mellett azt vette el tőle, akit kilenc hónapig szíve alatt hordott, majd látta kamaszkori csínytevéseit, aztán a fiatal lányt, aki cserfes mosolyával pirul el az első bók után és a lányt, kinek megadatott a szerelem. Biztosan sokszor volt büszke szülő és kihúzta magát mellette…
de valamiért hiány volt az égi csillagsorban.
Kellett egy csupamosoly ifjú ember. Valaki, akit soha nem fognak elfelejteni… mondom, a sors sokszor állította próbatétel elé. Hát most újra összefutottunk. Alkata soványabb, hófehér bőre talán még kissé sápadt, szemében ott van az a szomorúság, mely állandósul, ha valaki elveszti a gyermekét. Beszélgettünk, mindig megállunk és őszintén örülünk a másiknak. Azt mondja szeret a párjával kirándulni, várakat nézni, sétálni. Vannak helyek ahová vissza szeretnének térni, együtt. Hiszen az építészet adta szépségek sorát egy nap nem volt lehetőség bejárni… láttam a szemében a csillogást és éreztem magamban, hogy ez igen, ezt kell! S persze az ember van, amikor nem tudja mit vagy hogyan mondjon, vagy tudassa a másikkal úgy, hogy ne szakítsa fel a bőr alatt folyton folyvást vérző sebet… aztán ő kimondta.
– Ő is így szeretné…
Mindezt oly hittel és meggyőződéssel mondta ki, hogy őszinteségén nem volt mit gondolkodni. Ezek azok a pillanatok, amik engem építenek. Mert bár vannak napok, amikor mindössze pár óra alvás jut, sőt amikor fut lohol az ember vagy amikor vágysz valamire, de nem jutsz hozzá … mert mindez hol van ahhoz az érzéshez, hogy talpra állsz és hittel, gyermeked érzésével a szívedben élsz tovább emberként a sokszor embertelen világban…
