Hűvös, latyakos, ködös, szomorú, esős és nem szeretem … nagyjából ezeket hallom, ha beköszönt az ősz. A legtöbb embernek az elmúlás, a gyász, a csendesség, a magány idéződik fel és ezzel egyidőben válik maga a hangulat is szomorkássá, amolyan befelé fordulóssá. Mindemellett nekem a legkedvesebb évszak.
Egyfajta felkészülés Holle – anyó mesés világára. Néhány hónapja van arra a világnak, hogy felkészüljön a nagy dunnarázásra.
S miközben Te nem szereted a nyarat követő időszakot, a természet – hogy óvja a földet – szépen lassan betakarja levélszőnyeggel, mely minden egyes levélkéjét elhivatott művészként pingál utánozhatatlanul csodás színűvé.
Miközben Te íróasztalod felett kortyolgatod a még gőzölgő, forró kakaót, ő esőcseppeket lehel ablakodra, hogy elmélázhass huncutul lecsorgó játékán.
S miközben a reggel számodra borzongósan nem kívánatos, ő köddel öleli a tájat és teszi sejtelmesen tisztává. Színessége megfesti a lelkedet. Miközben duzzogva veszed tudomásul, hogy hamar sötétbe borul a világ, ő meghosszabbítja a lecsendesedésed óráit, kitolja az idejét a kicsi , illatos mécses örömteli táncának…
kell-e szebb a lelkednek?
