Sokat tanulhatnánk a skandináv apukáktól
Tone Delin Indrelid antropológus bejárta a világot, kutatva a különböző kultúrákat. Bár Norvégiában született, három gyerekét nem ebben az országban szülte, így a saját szülői stílusát sem úgy alakította ki, ahogy az a norvég szülőknél megszokott. Amikor pár évvel ezelőtt hazatelepültek családilag Norvégiába, kulturális sokkot kapott az anya attól, hogy a norvég gyerekek mennyivel önállóbbak, mint az ő gyerekei.
Az itt töltött első hat hónapunk váratlan kulturális sokkot okozott, amikor rájöttem, hogy a saját gyermekeim mennyire függenek tőlünk a legtöbb kortársukhoz képest.
Míg az enyéimet mindenhová autóval vittük, addig a társaik felügyelet nélkül jártak iskolába és haza. Míg az enyémek alig voltak egyedül otthon, addig a társaik már évek óta gyakorolták az egyedüllétet. Ahol az enyémek a öltönyös tanárokat magázták, a társaik minden reggel a farmeros-tornacipős tanáraikat tegezve köszöntötték.
Nem a hazámban lettem szülő – teszi hozzá az anya. – Valójában a húszas éveimben hagytam el Norvégiát, jóval azelőtt, hogy én és a legtöbb barátom szülővé váltunk volna. Három gyermekemet távoli országokban szültem, multikulturális, többnyelvű, külföldön élő nők támogatásával.” Indrelid a sokkból felocsúdva aztán – szakmájához méltó módon – alaposan beleásta magát a norvég nevelési elvek alapjaiba.
Norvégiában korábban a gyermeknevelés meglehetősen tekintélyelvű volt, testi fenyítésekkel, és az engedelmes, nagyrészt láthatatlan gyermekek ideáljával, akik nem zavarják a szülők életét. Az 1950-es években azonban a gyermek érzelmi és egyéni szükségletei egyre inkább előtérbe kerültek, de az is igaz, hogy ezek az igények akkor még az anyák felelősségi körébe tartoztak. Ennek főleg az volt az oka, hogy a gazdaságpolitika akkor még arra ösztönözte a családokat – különösen a városi családokat –, hogy a férj jövedelméből éljenek.
A közgazdászok vitatták, hogy a nőknek egyáltalán van-e értelme iskolai végzettséget szerezni, mivel az ő életükben a házasság, gyerekvállalás és házimunka fontosabb, mint hogy csatlakozzanak a hivatalos munkaerőpiachoz.
Általános nézet volt az, hogy az anya a legjobb gondozója a gyereknek, és csak ő tudta biztosítani a gyermek számára a megfelelő érzelmi gondoskodást és támogatást. Az apa alkalmatlan volt elsődleges gondozónak, és a ma megszokott bölcsődei, óvodai ellátás sem volt olyan széles körben elérhető és társadalmilag elfogadott. A nő anya volt, akinek otthon volt a helye, hogy a biztonságos légkört megteremtse a gyerekeinek. Csak később, az 1960-as és 1970-es évek között, a nőjogi mozgalom és a fogamzásgátlás elterjedésével kezdték el a norvég nők maguk mögött hagyni a konyhát, a seprűt, és bizonyos mértékig a gyerekeket is, hogy a munkaerőpiacra lépjenek.
A 70-es évek norvég nőjogi mozgalma követelte a szabad abortuszhoz való jogot, egyenlő fizetést, egyenlő munkakörülményeket, politikai befolyást és az intézményesített gyermekgondozáshoz való jogot óvodák (norvégul: barnehage) formájában. Az ovi Norvégiában egyben a bölcsit is jelöli, tehát ide jönnek a 0-5 év közötti gyerekek két korosztályra bontva. Az otthonról az óvodába való átköltözés lett a modern vikingek nevelésének egyik meghatározó jellemzője.
Az 1970-es és 80-as években a gyerekek óvodába küldése egyre elterjedtebbé vált, de innen még szükség volt 20 évre ahhoz, hogy az óvodai ellátás teljes mértékben elfogadott legyen a szülők számára. Ma Norvégiában a hat év alatti gyermekek több mint 90 százaléka jár óvodába. A nők jogaival és az óvodákkal együtt a családszerkezet is fejlődött, hosszú utat tettek meg a norvég családok az otthonmaradó anya és a dolgozó apa ideáljától a napjainkig, amikor már mind a férfiakat, mind a nőket megfelelő elsődleges gondozónak tartják. A családon belüli erőviszonyok átalakultak: a szülők egyenlőbbek lettek a gyerekek körüli döntéshozásban, illetve a tekintélyelvű nevelés is átváltott a gyerekbarátabb, demokratikusabb nevelésre.
Az apa és anya egyenlőségét mutatja az a gyakorlat is, hogy szülés után mindkét szülő kap szülői szabadságot, nem csak az anya. Az anyának a szülést követő első hat hétben kötelező szülői szabadságon lennie, de ezután eldöntheti a szülőpár, hogy melyikük maradjon otthon a babával általában az első évben.
„Arra tanítjuk gyermekeinket, hogy hozzák meg saját döntéseiket, kövessék az álmaikat, keressék meg a boldogságukat, és hogy az egyéni szabadságot a társadalmi kötelességgel szemben értékeljék. A gyerekeket gyakran már nagyon korán felhatalmazzák a szülők, hogy mondják el a véleményüket, és meghallgatják a gondolataikat.” Az antropológus a függetlenséget nevezi meg a legfontosabb norvég értéknek, amit a szülők a gyerekeknek átadnak.
A klasszikus fegyelmezésnek – testi fenyítés tilos! – nincs is értelme, pozitív megerősítéssel és észérvekkel kell úgy terelgetni a gyereket, hogy a saját indulatait és viselkedését szabályozni tudja.
Norvégia szigorú gyermekvédelmi törvényekkel rendelkezik, amelyek minden más országnál jobban támogatják a gyermekek jólétét. Ide tartozik az is, hogy tilos kezet emelni a gyerekre, és ha a bántalmazás bármilyen formáját vélik felfedezni a gyermekvédelmi hatóságok, nagyon gyorsan reagálnak, és akár ki is emelik a gyereket a családból. A testi fenyítést nemcsak Norvégiában, hanem a világ 42 országában is betiltották, ám Norvégia lépett fel legmélyebben a fizikai bántalmazás ellen. Egy norvég tiszteletes nyilatkozata szerint például van egy új fordításuk a Bibliából is, amelyből kitörölték az összes olyan részt, amely a gyermekek testi fegyelmezéséről szól.
