Ennyi volt a kép felett. Lippainé Demeter Piroska buszon ülve készítette a fotót, melyet köszönünk.
Utasként írom soraimat
A buszos utazás miliőjét csak az tudja, aki részese. Mert íróasztal mellől beszélni róla kurta dolog. Ezért is írtam, utasként vagyok e sorok írója.
Maga az utazás egy közösségi élmény – persze akkor, ha a tömegközlekedést választóban megbújik a kedvesség. Akkor egy valóban izgalmas A-ból B-be történő útnak lehetünk a részesei. Hiszen akikkel rendszeresen találkozol, már köszönsz.
Rámosolyogsz. Ha egy nap hiányzik a láthatatlan utaslistáról, keresni fogod. Sőt, egy idő után aggódni fogsz miatta.
A bátrabbak beszélgetnek. Azért írom annak őket, mert a mai világban a beszélgetés – még ha csupán a bizalom teréről figyelve is – de megkopottabbá válik. Szépen lassan megismered a melletted ülő családját, kívülről ontják feléd a szépet és a megoldásra váró problémákat. Ez is érdekes érzés… amolyan kukucskáló show a való világ mezején.
Eközben ázol, fázol vagy éppen úszol az izzadtságban. Hiszen, ha menni kell, hát menni kell…
De!
Amikor ilyen hangulatos váróval találod magad szemben, egyszerűen muszáj kiszállnod a várakozás idejére legalább a mindennapos rohanásból. Elengedni a futás stresszesítő érzését, a határidőket, a főnök szúrós pillantását… egyszerűen élvezd a társaságot, persze akkor, ha nem egyedül vársz a gyorsra.
„Javaslom, hogy a település borait vagy párlatait is rakják az asztalra…”
„Szakályban is ilyen, az is szép…”
Olvasható a kommentek között. Kívánunk magunknak, utasoknak sok sok ilyen várót… nosztalgiát…nyugalmat…
