Szokásos reggeli séta, kedvenc, imádott évszakomban. Nyirkos az ősz, az éjszakai eső után még könnyeztek a falevelek. A pocsolyában, miután megsuhintotta az őszi szél, vidáman fickándoztak az emeletes házak fejtetőre vetített rajzolatai.
Aki ismer, tudja, hogy vannak az életemnek olyan „hagyományai”, melyek maguk után hozzák az állandóság biztonságát. Ami nekem lételemem. A kiszámítható biztonság. Ilyenek például az év minden napján séta közben hallgatott karácsonyi dallamaim, az ismerősen köszönő üzletben dolgozók, a barátokká vált kutyás gazdik, az otthon nyugalmas csendje, a reggeli kamasz beszélgetések. Szeretem. Éppen az iroda előtt tipegek már, a közelben óvoda…
Jellemzően inkább Apukák és csemetéik ballagnak az oviba, bölcsibe. Ki sietősen, ki még kihasználva az együtt töltött idő szépségét. Egy talán négy év forma kislegény, vékonyka lábai lendítik tova a súlyosnak tűnő bakancsot, édesapja szintén vékony, szemüveges, középkorú, mosolygós arcú figura. Kezük egymásba kapaszkodik.
S ekkor hallottam a csicsergő csemetétől, a világmindenség egyik legszebb mondatát. Amit ő – bizonyára – teljesen komolyan elhitt. Nagyon helyesen…
„APA, MI A VILÁG VÉGÉN SIMÁN TOVÁBB SÉTÁLUNK!”
(fotó: illusztráció, pixabay)
