A gyógyszertárban voltunk. Ketten. Vásárlók. Előttem állt. Nálam talán egy fejjel alacsonyabb. Bakancsa inkább a Papáé lehetett. Fekete, masszív, tépőzáras… nekik így a könnyebb. Láthatóan meleg és ha csúszik az út, akkor is vigyáz rá. Fekete pamut nadrágjából nem sok látszott. Vajszínű steppelt kabátja szinte bokájáig ért. Mai kor divatja volt. Kapucni, puha anyag, kis szőrmével.
Talán az unoka már kinőtte, s neki meg most jó.
Sapkája is volt. Fekete. Kötött. Alkata törékeny volt, háta már görnyedt. Az arcát nem láttam. Az eladó – sajnos, hogy ennek fel kell tűnnie – szokatlanul kedves volt. Emberi és segítőkész. A néni minden kérdésnél összébb ment, mintha nem akarna gondot, feladatot adni senkinek… Az eladó kedvesen mosolygott és szeretettel szolgálta ki. A receptre felírtakat becsomagolva adta át.
"Maga nagyon ügyes!"
– mondta a néni oly halkan, hogy alig hallottam. Majd megfordult és elcsoszogott mellettem. Ekkor már láttam a tekintetét… arca vonásai most is babaszépségűek voltak, tekintete fájdalmasan szomorú…
