Ma is vallom, hogy nekünk volt gyermekkorunk… Pedig nem léptem még át az időskor küszöbét, de mégis így érzem. S tudom, hogy a világ oly sok mindenben változik, pörög úgy, hogy néha kapaszkodni kell a kanyarban. S azt is tudom, hogy egy ideig izgalmas a simogatós telefonon játszadozni, de…
Mi még építettünk bunkert a Parászta patakban, sirattuk a fém dobunkat, amit az eső elmosott belőle és bandába verődve loptunk óriás tököt, amit azt hittük, hogy dinnye. Sőt bicajoztunk össze-vissza és lejtőn versenyeztünk a kis autómodellekkel, hogy kié megy messzebb… elmúlt.
Ma hangosan dudorászva élveztem séta közben a tavaszi napsütést, miközben a Sétáló utca kellős közepén sétáltam. A Garay szobor tövében kicsi gyerkőcök múlatták a tanóra közötti szünetet. Némelyik vitába keveredett egymással, a lányok sutyorogtak, volt aki kergette a másikat… s volt egy kislány.
Külön volt a többiektől.
Sajnálom mindig, ha ilyet látok, talán a magányt idézi nekem… Színes, csíkos, túlnyomórészt rózsaszín kabátja volt, kényelmes sportcipő és nadrág volt rajta. Neki való sapka volt a fején. Nem volt rajta olyan, ami koravénné, akarom mondani felnőtt nővé akarja láttatni.Jó ez így. Hiszen még gyerek, talán 8-9 éves forma… Alkata picit erősebb társainál, de egészségesen telt. Ugrálókötelezett. Egyedül, szinte profi módon hajtva a vékonyka kötelet, hol a lába alatt, hol a feje felett. Hosszú, barna haja szépen fénylett a tavaszi Nap fényében… szándékosan úgy mentem, hogy lássam az arcát. Megérte… az ugrástól pirossá változott arcocskája oly boldogan mosolygott…
s lehet, hogy egyedül van sokszor, hogy ritkán játszanak vele a gyerekek, de ő meg fogja találni a saját rózsaszín világát… ami mindig meg fogja tartani belső békéjét…
aztán dudorászva sétáltam tovább én is…
