Az ember – talán lényéből fakadóan – problémát "kreál" magának. Valahogy mindig. Talál valamit, amitől lecsendesedik a lelke… pedig meg kellene tanulni „átsiklani” élethelyzeteken, érzéseken, olykor bántó pillanatokon. Mert okot lehet találni a sírásra. De akkor ugyanezen lendülettel keressünk okot a mosolyra is. Vagy a nyugalomra, az egyszerű szürke hétköznapokra, a bolondozásra és cseverészésre.
A világ mindig ad elég fejtörést.
Ami kétségek, akár félelem, bizonytalanság elé állíthat minket. Ha kérjük, ha nem. Így hát törekedjünk arra, ami rajtunk múlik azt ne bonyolítsuk, ne csűrjük és csavarjuk. Hiszen életünk utolsó óráiban mindannyian rájövünk, kár volt… de akkor már lehet csak egy pillanatnyi időnk marad bocsánatot kérni önmagunktól, hogy annyi időt elvettünk lelkünk nyugalmából… mert az ember – talán lényéből fakadóan – olykor ilyen…
(fotó: illusztráció, pixabay)
