Egy kis teremben ültünk. Talán harmincan. Amolyan "adj király katonát" stílus. Az egyik oldalon sokan, a másikon ketten. Ketten, hatalmas erővel. Beszéltek. Az életükről, az elfogadásról, a nehézségekről, a küzdésről és a boldog pillanatokról. Mert azt ők is megélnek.
Nem panaszkodnak, elfogadják a megváltozhatatlant. Mi hallgatunk.
Néha megborzongok, néha mosolygok a humoros mondataikon. Jól eső humor. Majd bekötik egyikünk szemét. Elveszik azt, ami biztonságot ad a világban, ami után megszeretünk valakit, ami segítségével látom a Naplementét és a színes lufikat, ami nélkül nem tudom milyen a piros és nem tudom mitől oly szép a lila, ami nélkül nincs a kedvenc rózsaszínem és nem tudom milyen a hullámzó Balaton.
Pedig én látok.
Magamba vonzom a mindent és a végtelent. Ha rossz napom van lehunyom a szemem és újra látom. Ott, legbelül. Látom. Majd lejárt az idő. Elköszönnek.
